2014. december 22., hétfő

Könyvjelentés



Végigpásztáztam a naptáramat, hogy milyen könyvek kerültek ebben az évben a kezembe, és meg kell állapítanom, hogy határozottan jó könyvekkel sikerült találkoznom.
Anno az elsők egyike voltam, aki boldogan beiratkozott a Király utcában megnyíló (a régi gyerekkönyvtár helyén - a Tudásközpont fiókkönyvtáráról van szó, amit társadalmi nyomásra hoztak létre) könyvtárba. Még a legelső iratkozásnál az udvarias könyvtáros hölgy mindenféle lehetőségeket sorolt fel, hogy kevesebb legyen az éves díj - szegény teljesen értetlenül állt előtte, hogy én a teljes összeget szeretném fizetni. Mikor hangot adott értetlenkedésének, nagy nehezen megértette, hogy én azért szeretném a teljes összeget fizetni, mert legalább ennyivel hozzájárulnék a könyvtár fenntartásához. Azóta is csak hozzájuk járok és mindig örömmel tölt el, hogy szép számban szerzik be az újdonságokat.

Az  első és sokáig kiható igencsak markáns élmény Alexandra Popoff Szofja Tolsztaja élete az Európa kiadó gondozásában (2012). Balázs alig várta, hogy befejezzem (pedig igencsak gyorsra vettem a futamot), annyira a hatása alá kerültem. A Háború és béke eddig az egyetlen regény, amit háromszor is újraolvastam (kivéve persze azokat az afrikai szövegeket, amikkel dolgoztam), legutóbb három éve télen, mikor Santa Barbarában voltunk. Megdöbbentett és felzaklatott az a feleség-kép, az a háttérben zajló feleség-munka, ami Szofja Tolsztaja élete volt. Popoff nem feminista, nem érzelgős női sorstárs, hanem alapos felkészültségű, józan ítéletű kutató. Hatásos, ahogyan a forrásokat, tényleges dokumentumokat kitölti a jó értelemben vett női létezés mindennapjainak plasztikus megrajzolásával. Maga a karakter is ámulatra méltó: 16 gyerek, egy egész gazdaság irányítása, férje írásainak kiadása stb. Nem beszélve arról a női és asszonyi függetlenségről, ami magabiztossá tette egy ekkora család vezetésére kezdve a szoptatástól egészen a gyerekek tanításáig, taníttatásának levezényléséig.  Az utolsó császárnéként emlegetett Zita királyné (Habsburg Ottó édesanyja) Szofja Tolsztajához hasonlóan minden gyerekének külön tanmenetet állított fel, a gyermek egyéni fejlődését igyekezett  biztosítani és nem a kortársi elvárásoknak megfeleltetni őket. Hajaj, a lecke adott...

A nagycsaládos tematika idei olvasmányaim másik vonulatában (kicsit fellengzősen hangzik, tudom), nevezetesen a második világháború eseményeinek feldolgozásában  is rám köszönt. Petra Fohrmann könyve is megrázó, felkavaró olvasmány: A propagandaminiszter gyermekei. A Goebbels-gyermekek nevelőnőjének visszaemlékezése az 1943-45 közötti időre, a Dóm Kiadónál jelent meg. Kaethe Hübner, a gyerekek nevelőnőjének visszaemlékezéseit önti a szerző koherens szöveggé (hopp, most látom, hogy szintén női szerzővel van dolgunk). Fotók, levelek, sejtések, feltételezések remek ritmusban, tömören. Mindig - bármennyire banálisan napirenden is van a téma - megdöbbenti az embert, mikor család és hivatás teljesen elkülönül egy ember életében. Amikor az ember nem tudja összeegyeztetni a családapát a propagandaminiszter személyével. Amikor egy nő?feleség?anya? megöli hat gyermekét és aztán végez magával. A korszak, korszellem, vagy nem is tudom minek nevezzük tehet ilyenkor arról, ha a privát és a publikus élet nincs harmóniában? Személyes felelősség a harmónia megteremtése?

Vaszilij Grosszman: Élet és sors (Európa) és David Grosszman: A világ végére (Scolar, 2012) című regényeit Heller Ágnes Olvasónaplójának (Olvasónapló 2012-2013) köszönhetem. Határtalanul művelt szellem párbeszéde az olvasmányaival - mindig tisztelve szerettem Heller Ágnest. Párszor találkoztunk vele, helyesebben egy térben lehettünk vele (de személyiségének nagysága sohasem rekesztette ki a diákstátuszban lévőket) és én csak csodáltam, hogy egy ekkora formátumú tudós ilyen energikusan csinos nő. Hajaj, a lecke mindig fel van adva...

Másfajta párbeszéd Paul Auster - J. M. Coetzee Itt és most (Európa, 2013) című munkája, mely két évnyi levelezésüket tartalmazza. Auster regényei közül is szeretek párat (Holdpalota, New York trilógia), Coetzee-nek meg szinte az összes szövegét nagyon fontosnak tartom nemcsak az én életemben, hanem a kortárs irodalomban is. A focin át az irodalmi vagy filmes élményekig széles a paletta, amit érintenek. Nem tanulmányt írnak a témákról, hanem beszélgetnek, de intelligensen, viccesen, egymást tisztelve és tisztelve magát a nyelvet, a témát - így a köznapi témák sem válnak banálissá. Szeretem ezekben az írókban, hogy igazi férjek, társak, családapák és nem a rossz értelemben vett művészek. Őszinték, mindennapiak és mégis különlegesek.

Az irodalmi csevely műfajához hajaz Florian Illies 1913, Az évszázad nyara (Park Könyvkiadó, 2014) című műve. Hatalmas háttértudással hónapról hónapra követi az 1913-as év fontos politikai, művészeti eseményeit (Hitler, Kokoschka, Rilka, Kafka). Rendetlen tudáshalmazunk a korszakról tényleg nagyon szórakoztató formában (irodalmi pletykálásról van tulajdonképpen szó) rendezett bázissá változik a könyv elolvasása után.

A szülői feladatok ellátásához kapcsolódó olvasmányaim közül három nagyon jót emelnék ki: Tari Annamária Z generáció és Y generáció könyveit igencsak fontosnak tartom mind önmagunk, mind pedig gyermekeink megértése, és jelen világunkba való elhelyezése kapcsán. Fontos magunkat és családunkat nemcsak egyediségében, hanem egy korszak generációjaként is ismerni. A harmadik Jane Nelsen Pozitív fegyelmezés (Reneszánsz Kiadó, 2013) című könyve, amely csak megerősített eddigi gyakorlatunkban, hogy lehet büntetés nélkül is hatékonyan, konstruktívan bánni gyermekeinkkel. Egyébként magyarul már több - ehhez hasonló szellemiségű -  amerikai gyermeknevelési könyv is megjelent, nekem személy szerint a kedvencem a Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című, Adele Faber és Elaine Mazlish párostól, szintén a Reneszánsz Kiadó gondozásában jelent meg 2013-ban. Ez utóbbi munkát azért tartom korszakalkotónak, mert konkrét (természetesen tipikus) helyzeteket elemez, konkrét megoldási lehetőségeket adva. Tetszik, hogy a nyelvet, a kommunikációt helyezi előtérbe, hangsúlyozva, hogy nem mindegy, hogy mit és hogyan mondunk - különleges, hogy képregény formájában példamondatokat kínál a szülőknek. És működik! Főleg kisgyerekkorúakkal való foglalkozásban segít, remélem írnak hasonlót a kamaszkori problémákról is!
(A dr. Spock könyveket képtelen vagyok megszeretni, pedig hősiesen belevágtam Az iskoláskor. A gyermekek érzelmi és szociális fejlődése címűbe is, unalmasak és elcsépeltek számomra.)

A gyerekek téma után két különleges életrajz érdemel említést az idei olvasmányaim közül. Az első Alexandra Harris: Virginia Woolf (General Press, 2014) monográfiája, a másik pedig Eric Metaxas Bonhoefferről írt életrajza: Bonhoeffer - Pásztor, mártír, próféta, kém (Egy igaz 'nem-zsidó' a harmadik birodalommal szemben), Immanuel Alapítvány, 2013. A Woolf életrajz érdeme, hogy szép ívet ad magának az élettörténetnek, kezdve a viktoriánus gyerekkortól a kísérletező Bloomsburry-körig, a levelek, naplóbejegyzések segítenek kicsit megint jobban megérteni, hogy miért olyan elementáris erővel hat Woolf prózája, és persze kibontakozik előttük egy különleges női személyiség is. A Bonhoeffer életrajz pedig a klasszikus hiánypótlás esete, a szintén jól megírt, forrás- és hivatkozásanyaggal kellő mértékben megtűzdelt szöveg segítségével hiányos történelmi tudásunk kiválóan kerekebbé válik. Furcsa, most jövök rá, hogy miért is kapcsolódnak ők össze itt, és rájöttem, hogy a haláluk miatt. A fiatalkori, nem természetes halál miatt. Woolf önmaga döntése miatt, Bonhoeffer pedig Hitler döntése miatt halt meg. 

Szeretem az ellenpontozást. Daniel Pennac regényének, a Testnaplónak (Magvető, 2014) a hőse 87 évesen hal meg. Ami Austerhez és Coetzeehez kapcsolja Pennac regényét, a férfikép. Mindhárman a boldog házasság és tiszteletteli szerelem szemszögéből írnak. Mindhárman öregek. Egyikük sem kiégett. Nekik, így hármuknak talán hinni lehet. Jó. 

És végül, ha már az otthon és az otthonosság érzése kerekedett bennem felül, akkor Torday Alíz két megunhatatlan lakberendezési könyve legyen itt zárásul. Az egyik a Lakni jó! (Gondolat, 1979), a másik nagy kedvenc pedig a Falusi hangulatban (Corvina, 1988). A manapság népszerű Feng shui és egyéb keleti lakberendezési trendeket megelőzve hívja fel a figyelmet a színek vagy az étkezőasztal fontosságára. Olyan mély ismeretségben van a terekkel és a tárgyakkal, hogy csak tanulni lehet tőle. 
Örökké az a bizonyos lecke!


Szálak

Titokban kell a rokkához üljek, mert különben mindig (de tényleg mindig) valaki kinézi a kezem közül. Mindenkit elvarázsol nemcsak az, hogy egy rendezetlen halomból erős, rendezett szál lesz, hanem maga a rokkának a mozgása is. A forgás, és a forgatás ritmusa. Az, ahogyan az összevisszaságból (a mozgás és a szálak összevisszasága) harmónia születik, aminek az ember a részese lehet. Azt hiszem, minden, a nőiségben fontos princípium megtalálható a fonásban: a ritmikus mozgás, a káoszból való rendteremtés, a csendes meditatívság, a semmiből való létrehozás, a végtelenség. Engem talán ez nyűgöz le a leginkább: bármilyen hosszúságú fonal készíthető, a folyamat mindig abbahagyható és mindig folytatható. Fantasztikus érzés, hogy a fonal végéhez csak hozzáillesztem a következő adag kócot, és egységbe olvad, észrevétlenül, észrevehetetlenül, anélkül, hogy határok lennének a fonottságban.


Egyelőre kenderrel dolgozom, a kenderkócot fonom fel tulajdonképpen zsineggé. Gyapjúm már van, de  idén időhiány miatt elmaradt a kimosása, tavasszal lesz újra aktuális. A kártolást vállalják Pécsett, a gyapjúkártoló üzemben, a Zsolnay Vilmos utcában. Utána meg végre a gyapjúfonást is megtanulhatom! Idén mindenképpen szerettem volna eljutni a II. Gyapjúfesztiválra Taliándörögdre, de sajnos ez is a jövő évi tervek közé került. Ha pedig megtanultam a gyapjú fonását, meg sem állok a mindenféle növényi szálakig (főleg a csalán érdekel)!
Egyébként eleinte elég nehezen boldogultam magának a rokkának a működésre bírásával, magyarul egyetlen egy könyvet találtam: Füzes Zsuzsanna Fonás rokkán és kéziorsón című munkáját, a Cser kiadótól (ugyanő vezeti a Harmatcseppek blogot). De aztán a Youtube videói között találtam kettőt is, ami részletesen bemutatta a rokka összerakásának és a fonás elkezdésének a folyamatát (egyik itt, másik ott). Az Egyesült Államokban, Új-Zélandon, Ausztráliában a mai napig élő és népszerű dolog a gyapjú felfonása. Az Ashford (Új-Zéland) és a Kromski (Lengyelország) rokkák magukért beszélnek.
Én a rokkámat Balázstól kaptam, apukám segített a felújításban. Egylábintós (egy pedál hajtja a kereket), két ékszíjas letisztult szépség.




Nagyon kedves szomszéd nénimtől, Rozi nénitől kaptam tegnap egy halomnyi Fürge Ujjak folyóiratot a hatvanas-hetvenes évektől egészen a kilencvenes évek elejéig. Ezek között az újságok között voltam a nagymamáimnál! És persze mindig készült valami: terítő, szoknya, pulóver. Különös, de egyik mamám sem horgolt (varrtak, kötöttek, hímeztek), pedig az újságokban abszolút hangsúlyosan jelenik meg ez a technika. Ami újdonság volt nekem, az a Kilim-horgolás. A hetvenes években mindig bemutatják, de aztán hirtelen eltűnik. A subázás pedig pl. csak nagy ritkán bukkan fel. Bőven van még mit tanulni.



Balázs most tanulja a kályhacsempe készítésének fortélyait. 2015. Néha úgy érezzük, ezt a telet arra kaptuk, hogy előre pihenjünk, hiszen annyi, de annyi tervünk, tennivalónk lesz tavasztól! Arra csak döbbent ámulattal tudok gondolni, hogy két évvel ezelőtt ilyenkor a Jolánnal a hátamon irtottuk a bozótot. Mai napig sem értem, hogy hogyan volt hozzá erőnk!

Kályhacsempe-nyomóforma-készítés

2014. december 12., péntek

Tölgy

Azt gondolom, túlzás nélkül állítható, hogy tölgyrajongó vagyok. Jakab szerint bele is bolondultam a tölgyekbe, és ez végülis igaz. A helyzeten az sem segített, hogy kiderült: a környékbeli szántók a 19. században hatalmas cseres tölgyes erdők voltak. De végülis nem emiatt döntöttem úgy, hogy eltölgyesítem területeinket, hanem amiatt, hogy imádom leveleinek jókedvű karéjait, fáinak habitusát, gyökereinek karóját, vízigényét, a rajta fészkelő madarakról, kártevőkről nem is beszélve.

Fürdőköpeny tölgyrajongóknak. Forrás: http://www.ebedding4you.com/brands/mossy-oak/mossy-oak-obsession/mossy-oak-obsession-obsession-smallmedium-robe

Nyilvánvaló persze, hogy tölgyet vetni, ültetni mégis felelőtlenség: jó esetben serdülő csemete lesz addigra, amikor mi már aggastyánként ülnénk alá, és ötszáz év múlva éri el azt a belső kort, amit mi, emberek 60 évesen. Dehát mondani sem kell, hogy ez az apró tény nem zavart abban, hogy az elmúlt két évben közel 200 tölgyfát ültessünk csemetéről, suhángról, földlabdáról, cserépről stb., és ca. 20 kiló makkot úgyszintén. Nem célom Joseph Beuys 7000 tölgyfás kassel-i akcióját folytatni - habár szimpatikus a felvetése, hogy a városvezetés helyett inkább a természet vegye át az irányítást -, inkább valamiféle, épp a lassúságból, terebélyességből adódó túlélési ösztön hajt. A fák ugyanis arra mindenképpen alkalmasak, hogy valamilyen módon túléljenek, egyúttal túlnőjenek bennünket: hiába ültetjük őket egy adott helyre, hiába irányítjuk növekedésük irányát, el fog jönni egy pont, amikor a fa, ha jól érzi magát, önmaga kezdi kialakítani formáját, életterét, és ennek a folyamatnak már nemigen lehet szemtanúja az, aki a növényt ültette. Gyakori a kijelentés, hogy a faültetés remény a jövőben stb., nekem viszont épp egy tanulási folyamatot jelent, amiben a lecke az, hogy az érett fa élvezetének reménytelenségét éppúgy el tudjam fogadni, mint a korábbiak által ültetett vagy meghagyott, felnőtt fák nem-általam-ültetettségét. Ebben a folyamatban nem segítenek a viszonylag gyorsan növő fák, mint az akác, a császárfa, a nyír vagy a fenyő sem, de legalább védett árnyat jelentenek az alattuk növő tölgy, bükk, szil, gyertyán és hárs csemetéknek, akik száz év múlva talán uralni fogják a környezetüket.

Szerintem mocsári, mások szerint pedig vöröstölgy-makk által sújtott legóemberke

Egyszóval a faültetés nem egy kapkodós műfaj, mégis gyakran azon kapom magam, hogy irigykedem azokra, akik már ifjú korban el merték kezdeni (pl. az indiai Jadav Pajeng). Ilyenkor viszont az merül fel, hogy két éve nemhogy nem tudtam volna megkülönböztetni a cser-, a molyhos, a magyar, a vörös, a kocsánytalan és a kocsányos tölgyet, hanem azt se tudtam, hogy ezek a fajták léteznek. A területeinken az amúgy igen ritka magyar tölgy kivételével mindegyiket ültettünk (de ha találnék ilyen csemetét, meghonosítanám), az őket papírforma szerint illető helyekre: a cser-, kocsánytalan és a molyhos tölgyek a szárazabb és magasabb helyekre, a mélyebb, nyirkosabb részekre és a szurdokok tetejére kocsányos tölgyek, a kettő közé pedig vörös és mocsári tölgyek kerültek, majd ezt kiegészítve egy véletlengenerátorral, minden fajtából került minden egyéb helyre egy kevés. Az elhelyezésben segítségemre voltak a kiváló netes dendrológiák, melyek közül az alábbi ábra talán a leginkább kompakt:
 
Forrás: Cseke Klára: Egy elegyes tölgy állomány finomléptélű genetikai mintázatának elemzése, PhD disszertáció, http://doktori.nyme.hu/417/1/Doktori_Cseke.pdf


Megfigyeléseimet az alábbiakban összegzem:


~ a tölgyek a fenti elváráshoz képest egész gyorsan nőnek felfelé is, lefelé pedig kimondottan fürgén eresztik gyökereiket. Ez tipikusan azt jelenti, hogy egy kocsányos tölgy napfénytől függően évente 10-30 cm-t nő felfelé, lefelé viszont egy méternél is többet. Ez az esetünkben azért fontos, mert talajmegkötő szerepük amúgy is nagy lenne.

~ az élőhelyre vonatkozó preferenciák nem tűnnek kőbe vésettnek. Egy csertölgy ugyanúgy kiválóan érzi magát a láposban, mint egy kocsányos a helytetőn.

~ a közhiedelemmel ellentétben az akácok közé növendékként ültetett csemeték növekedését nem akadályozza (még vagy már) az akác allelopatikus (szomszéd növényt elfojtó) hatása (az allelopátiáról lásd pl. itt). Állítólag az elegyetlen erdőkben, nagy tölgyfák alatt a kicsik túlélését segíti, hogy a gyökereken keresztül tápanyagot kapnak a szüleiktől. Ez lehet, hogy igaz, de akkor is megnyugtató, hogy szerencsére nem minden tápanyag érkezik a szomszédtól.

~ a tölgyeket rajtam kívül az őzek és a nyulak is szeretik (enni), ezért érdemes őket valamivel (rózsatövis, vadvédő háló, egyéb takaró) megvédeni, amíg a kérgük nem erősödik meg. Az állatok amúgy a tüskés akácot is szét képesek rágni (nem nagyon ártanak nekik, mert életben maradnak), de pl. a bükköket és az égerfákat valamiért békén hagyják.

~ ha mégis szétrágja valaki a fa törzsét, az rendszerint attól felfelé kiszárad, de amíg a gyökere életben van, addig ki fog sarjadzni alulról. A sarjak közül a legalsó áll a legerősebb kapcsolatban a gyökérrel, azt érdemes megvédeni a továbbiakban, szépen megerősödik néhány év(tized) alatt.

~ a lombos fák ugyanúgy szeretik a gondoskodást, mint a gyümölcsfák. Hajlamosak vagyunk csak az utóbbiakat öntözni, trágyázni, hiszen Bálint gazda csak ezekről beszél, de nyugodtan vonatkoztassuk szavait az összes többi fára!

Egy kocsányos tölgy csemete az akácok között. A kép 2014. szeptember 13-án készült.

A tölgy-ültetés módjai

A tölgy ún. szaporítóanyaga a makk. Makkot olyan tölgyfák körül tudunk gyűjteni, amik már teremnek. A cserfa 20-25, a többi "igazi" tölgy 50-80 évesen kezd teremni, és onnantól kezdve sem minden évben - a cser elvileg csak 2, a kocsányos pedig alig 8 évente ad nagy termést, aközben előfordulhat az is, hogy semmit. Ha van rajtuk makk, az október második felében kezd potyogni. Ha természetvédelmi területről gyűjtünk, kell valamiféle engedély az erdészettől! Ez kicsit körülményes, de legalább nem büntetnek meg, amikor az erdőben bóklászunk.
Makkot lehet vásárolni is november végéig, de 2-300 ft/kg árnál nem érdemes többért, ugyanis a felvásárlási ár csak 120 ft körül van. Jó városi természetbarátként kiváló makk-gyűjtési helyek a park- és útközbeni fák - ezeken már évközben kifigyelhetjük, hogy várható-e termés, milyen típusú tölgyekről is van szó, szimpatikusak-e a leveleik és a formája vagy sem stb. Legutóbb pl. a Műcsarnok melletti park kocsányos tölgyesei alól gyűjtöttem néhány kiló, szénmonoxidban gazdag termést.


Valahogy így csírázik a makk. A kép forrása: http://printablecolouringpages.co.uk/?s=germination%20of%20seeds&page=2

A makkvetés a legjobb és véleményem szerint a legtermészetesebb mód az ültetésre. A kinézett helyre lefektetjük hosszanti oldalára, majd óvatosan benyomjuk a földbe (az Erdészeti Lapok szerint akár 30 cm mélyre), betakargatjuk, és pá. Lehet őket amúgy szórni, dobni, borítani is, valamilyen hatásfokkal működnek ezek is. Rá következő tavasszal pedig lehet figyelni, mi kelt ki, mit hagytak meg nekünk a pockok, egerek, mókusok.

A másik, egy évet gyorsító módszer a csemeteültetés. Faiskolákban már nem nagyon, ellenben erdészeti csemetekertekben igen nagy tételben "termelnek" 0-100 cm méretben ilyeneket (lehet találni az olx-en is). Nem örülnek a kis megrendeléseknek, dehát mi sem tehetünk róla, hogy nincs 30 hektár területünk:) Ültetni a vegetációs időn túl, tehát lombhullás után, rügyfakadás előtt (november-április) lehet, és az a tapasztalatom, hogy ha év közben kicsit tudunk törődni a fácskákkal, akkor inkább tavasszal érdemes, kis gödörben, vagy lyukban, sok vízzel, iszappal, mulcstakaróval.

A harmadik, fullextrás változat a legdrágább, egyúttal viszont bármikor megejthető: kisebb vagy nagyobb konténerben, fóliában, földlabdákban nevelt tölgyek, netán szarvagombával mikorrhizálva. Itt az ültetés módja ugyanaz, mint az előbb.

Utóbbi kettő módszer esetén érdemes felkészülni rá, hogy hiába a növény nagyobb a föld felett, ha karógyökere visszavágott vagy visszaszorított, s így egy nagyobb vihar később könnyebben kidöntheti majd, a megerősödéséig támasztékot igényelhet.

Végezetül néhány ajánlott szöveg:








2014. december 9., kedd

Függöny

Ma készültem el a fiúk függönyének első darabjával  - autókat, traktort és fákat kértek rá. Az autó és a fák tervezése még csak ment valahogyan, de a traktorral nem boldogultam. Janka lépett oda kérdően, hogy segítsen-e. Egy perc múlva tökéletes traktormintával állt elő. Innentől fogva vele terveztetem meg az összes függönyt - a mi szobánkba indázó virágokat kértem, és megkaptam!
A függönyöket recehorgolással, hófehér 'Honleány' fonallal, 0,75-ös tűvel csinálom.
A függönyök horgolásának már tavaly télen nekiláttam. A lányoké még a múlt télen elkészült, a fiúké remélem készen lesz tavaszra, mert függönyt természetesen csak télen lehet készíteni: egyrészt mert hófehér, tehát csak tiszta környezetben lehet vele dolgozni, másrészt meg annyira apró, hogy nagyobb koncentráltságot igényel, mint pl. egy szőnyeg, vagy egy táska (az elkallódott tűt is könnyebb megtalálni a szőnyegen, mint a fűben).
Az otthonosság megteremtése egy térben függöny nélkül azt hiszem nem is lehetséges. Függöny nélkül az otthon, pontosabban az otthon belső tere meztelen, csupasz, ennél fogva sebezhető. Nemcsak azért, mert kívülről beláthatóvá, megleshetővé válik a benti tér, hanem mert a bentiek sem tudnak önmagukba fordulni, nem tudnak önmagukba zárulni, hiszen egy lámpafényben fürdő szobában a fekete szemek tükörként viselkednek, tehát a bentiek is mindig csak önmaguk külsejét láthatják, ami így megfosztja az embert az önmagába fordulás lehetőségétől. Kell, hogy ne lássuk magunkat kívülről ahhoz, hogy a benső(n)kre tudjunk figyelni.



Ha már a megfigyelésnél tartunk, most olvasom Daniel Pennac francia író Testnapló című regényét.
Naplóregényről van szó (mindig szerettem irodalmi naplókat, naplóregényeket olvasni - és mindig csodálattal adózom annak a módszeres következetességnek, amit ez a műfaj megkövetel az írójától), amiben 12 éves korától halálának utolsó előtti napjáig követhetjük nyomon a főszereplő vallomását saját testéről. Komplex módon teszi vizsgálat tárgyáva a testet: az emberi fizikum sajátosságait és változásait, a szerelem biológiáját és a szexualitás rejtélyeit, a betegséget és az élet végességét. Könnyed filozofikussága kicsit Vonnegutra emlékeztet, de humora annál sokkalta huncutabb.
A regény mellbevágóan tudja megjeleníteni a primér élményeket, legyen szó bár orrturkálásról, vagy búzába urgrálásról. Tetszik az a gondolati frissesség, hogy test-lélek viszonyát nem a lélek felől, hanem a test oldaláról közelíti meg.
Furcsa, hogy pont Pennac regényét emeltem le a könyvtár polcáról, miután befejeztem Szabó Magda Katalin utcáját. A Katalin utca felütése az öregedés folyamatáról, az irodalmi öregedésről szól: az absztrakt, absztrahált, simulékonyan leírhatóvá vált öregedésről. Pennac pedig pont ennek ellenkezőjét teszi: az olvasóra bízza az általánosítást. Szabó Magda (és a legtöbb író) örökérvényű szentenciákat ad, Pennac pedig elsődleges megfigyeléseket. Zavarbaejtően kiegészítik egymást.



Beköszöntő

A Hangfarm blog szerzői üdvözlik az olvasót! Úgy gondoljuk, fontos egy olyan bejegyzésgyűjtemény létrehozása, ami mind a városi, mind az újból és újból felfrissülő falusi, vidéki, off-grid életmódból kiválasztja mindazt, ami jó, ami által a jelenkorban értelmet kap ez a kettős. Olyan szerzők vagyunk, akik szeretjük a várost, és imádjuk a természetközeli létformát, élőhelyünket pedig a kettő pozitív egységében, a földvárosban szeretnénk megtalálni.

A hangfarm, a blog címe egyébként egy -jelenleg- képzeletbeli, folyamatosan alakuló, elsősorban techno-ökológiai művészeti telep neve, amelynek sok köze gyakran nincs ahhoz, amit mi, tematikában és véleményben csapongva publikálunk, viszont amit mi írunk, annak mégis sok ráhatása van a farm alakulására. 

~

Az első bejegyzés rögtön egy képajánló, az alábbi, 2014. november 9-én, vasárnap reggel készült fénykép kapcsán. A fotón látható bódé a '90-es évek végétől állandó háttérszereplője volt a pécsi, Ifjúság úti Egyetem Bölcsészet- és Természettudományi épületeiben zajló életnek: az út túloldalán található, mindig nyitva álló és mindenkihez kellően közeli fénymásoló könnyűszerkezetes "épülete" sokak dolgozatához, diplomamunkájához segített hozzá, a városi, téglaépületekhez képest nomád kinézete mindenesetre fura volt. Egyszercsak eltűnt onnan - helyét más, még közelibb szolgáltatók vették át - majd néhány év ismeretlen lakhely után, 2014-ben felbukkant egy mindenkitől egyaránt távoli helyen, Romonya fölött. Látható, hogy inkább raktárnak vagy műhelynek használják majd, számunkra mégis szimbolikus ez az ízig-vérig városi építmény a természeti közegben: deszkái, valamint a papírmunkás múlt mintha visszataláltak volna a szó szerinti gyökerekhez. Mi ugyanezt az utat jártuk, járjuk meg oda és vissza folyamatosan, és csak reménykedhetünk benne, hogy a spirál vezet is valahova:)